Júl 17

Reggeli látkép

Az erdő és a mező  nem csak hangzásban hasonlít egymásra, de mindkettőnek meg van a maga különlegessége és varázsa!! 🙂

napraforgó

A reggeli határ

Kukorica tábla, sárga napraforgó,
az út mentén katángkóró.

Akácliget méz illatú,
a mezőn szalmabábú.

Piros traktor zúgva szántja fel a földet,
hangjára a kócsagok messzire repülnek.

Gólyacsalád a tarlón reggelit kutat,
ám a békák ügyesen meglelik a kiutat.

Távolban a hegyek fái vidáman integetnek,
a korai napsugár fényben fürdeti a földet.

Kék égnek, mezőnek közös a határa,
felébredt a természet a reggel zajára.

 

 

Júl 17

Kis gondolatok a nagy fenyő alatt

Fenyő

Versike

Kék égen márvány felhők úsznak tova,
fecskék repülnek, ki tudja hova.

Lágy szellő lengedez, simogatja arcom,
rigó énekli a kedvenc dalom.

A fenyőfák ágai új hajtást hoznak,
élvezik a nyarat, így nyújtózkodnak.

Fénylő repülők, mint nagy ezüst madarak,
ott fent a magasban, mily kicsinek látszanak.

A lemenő nap, aranyló sugarával,
vidáman bújócskázik a fák ágaival.

És mire szép lassan egymást megtalálják,
addigra Holdnővér már a magasban jár!

 

 

Júl 17

A gyerekkor fája

Egy kora tavaszi napos délután a lányommal, nameg a tacsival egy kis kikapcsolódásra vágytunk, aminek a vége a játszótér lett! Libikóka, körhinta, kerékgumi-hinta, favonat! Pörögtünk, forogtunk, újra gyerekké váltunk!! 🙂
És akkor láttam meg a fát, ami megérdemelt egy ölelést! 🙂

Fa

A Fa sorsa

Tegnap átöleltem egy fát, öreget, göcsörtöset,
az erdő mélyén állt magányosan, s felém integetett.

Azonnal tudtam, neki is kell a vigasz,
mivel az én lelkem is átjárja most ugyanaz.

Lyukas levelein láttam, hogy beteg,
hisz apró bogaraknak adott életet.

Ám méltósággal viselte sorsát, örült hogy adhatott,
nem törődött azzal, hogy léte hamvadóban volt.

Éreztem benne az erőt, mit nekem átadott,
pedig több ága volt már halott.

Tudta, hogy a jövő tavaszt már nem éri meg,
mégis reményt ad bogárnak, embernek.

Büszkén áll és kitart, amíg csak lehet,
mert ezzel megmenthet sok életet.

S mindennek végén, célját elérve,
hajtja fejét lágyan, Földanya keblére.

 

 

Júl 17

A következő lépés

Ez a második versem, amit még igencsak áthat a nehézség, az elkeseredés, a keserűség. De már érezhető benne a bizakodás, a remény és a tettrekészség!

Van egy nagyon kedves ismeretlen (még sosem találkoztam vele, de már régóta tervezzük a megismerkedést) barátnőm, akit itt a facebookon ismertem meg. Elismert és nagy írónő, akinek a véleménye nagyon fontos számomra. 🙂 Megmutattam egy-két versem, és őszintén elmondta a meglátásait. Na, erre a versre kerek-perec azt írta: Ne haragudj, de ez így nem tetszik! Meg is írta az észrevételeit, a hibákat, amiket én megértettem, elfogadtam, mert úgy gondolom másként értékeli az írásokat mint én, aki csak az elején tartok a verselésnek. Hálás vagyok neki azért, hogy segít, tanácsokkal lát el, és türelmes hozzám!! 🙂 Ám mégis közzéteszem, mert ezzel együtt válik majd folyamatosan láthatóvá, micsoda hatása van az erdőnek a lélekre!!  🙂

Egy kismadár élete

Újra jön az este, és megint egyedül találja,
s ő nem leli helyét, mint a sebzett madárka.
Szeretne elrepülni, tova, messze idegenbe,
de nem lehet, mert kicsi fészkét itt rakta le.

Minden vágya elmenni, messze szállni innen,
e helyről, hol csak bánat ural mindent.
Örömmel szárnyalna, fel a magas égbe,
oda, honnan ezer csillag ragyogva néz le.

Nem törődne semmivel, csak egyre távolodna,
vissza se nézne, csak odafent álmodozna.
De meggyógyítja szárnyát, beforrnak sebei,
és ő ismét, az a régi kismadár lesz megint.

Hajdan még azt hitte, az élet csak öröm és kacaj,
s míg fiatal volt, nem is törődött a bajjal.
De gyorsan múltak az évek, s a sűrű gondok között,
mindig meglátta a szépet, a nehézségek mögött.

Sokszor sírt, de legtöbbször vidáman nevetett,
mert mindig volt, kinek ebben partnere lehetett.
Boldog volt, és szép, fiatal és szerény,
sosem gondolta, hogy még sok fájdalmat megél.

Bántották és fájtak a ki nem mondott szavak,
gyakran került padlóra a pofonok miatt.
De mindig felállt onnan, mert úgy érezte,
ha lent marad, akkor vége, elveszik a lelke.

Töretlenül ment tovább, ment az úton, előre,
és bár sokszor nézett hátra, mégis volt jövője.
Mindig talált célt, az életének értelmet,
s voltak is páran, kik ebben segítettek.

Sosem szabad feladni, történjék bármi,
az élet szép, csak a szépségét kell megtalálni.
Ha úgy érzed nincs tovább, és nem bírod a terhet,
nézz fel az égre, majd a kismadár segít neked!

 

 

Júl 10

A KEZDET (az első lépés)

Mindig is imádtam az erdőt!!

Anno – bakfis koromban 🙂 – rengeteget csatangoltunk a zöldben. Barátokkal, barátnőkkel, az utcából összeverődött társasággal. Ibolyázni – mert akkor az még különlegességnek számított -, kirándulni vagy csak “hülyülni”! Szerelmek szövődtek, szerelmek szakadtak meg a természetben. Akkor persze még nem tudtam, hogy az erdő a legjobb lélekgyógyász!! Nem is volt rá szükség, hiszen fiatalon az ember fia-lánya lazán “átlép” a nehézségek felett és a lelki sebek hamar gyógyulnak! Egy szerelmi csalódáskor nem gondoltunk arra hogy: “miért pont én…?”, “mi lesz ezután…”?, “mi lett volna ha….”? Léptünk egy nagyot és mentünk tovább, mert másnap már új élmény kezdődött.

De ahogy múltak az évek, s jöttek az igazi pofonok, a traumák, az elválások, ezek a kérdések egyre nagyobb jelentőséggel bírtak, befészkelték magukat a tudat alá és sokáig ott is maradtak. Ilyenkor az “átlépés” ólom lábai nehezen emelkednek fel!

És ekkor jön a képbe az Erdő!

Sajnos többször kellet már “nagyot lépnem”, ez utóbbi volt a legnehezebb!! De egy szürke tél végi napon az  motoszkált a fejemben: “Menj ki az erdőbe”! Régen nem jártam ott. Máskor féltem volna, de akkor ez eszembe sem jutott! Egyedül mentem végig az úton!!! S talán ez volt az első lépés amit meg kellett tennem!! Azóta számomra a békét jelenti és az életem részévé vált!  Mindíg ugyanazt az utat járom végig, de nem tudom megunni!!
És akkor, ott a padon ülve írtam meg az első versemet!

Q

Az erdő lelke, a lélek erdeje!

Ha nagyon fáj és nagyon nehéz,
ha úgy érzed, hogy már nincs remény.
Ha nagyon mély és nagyon sötét,
és láthatatlanba vész a jövőkép.
Ha sok a kérdőjel és sok a „miért?”,
amire nincs válasz, hiába kérdeznéd!?

Akkor vár az erdő, a mélye meggyógyít,
a sűrű fák közt a csendje beborít.
Ülj le, de ne csak percekre, hanem órákra,
hallgasd az erdőt és nézz a távolba.
Kérdezd a fákat, a zúgó patakot
és a válaszokat hamarosan megkapod.

Megérted végre, ha a múltad elhagyod,
ami volt, vissza már nem hozhatod.
És ott, akkor, a fák közt a jelenben,
egy új jövőt látsz magad előtt, képekben.
Tudod már mi a helyes, és mi helytelen,
és hogy az életed már nem reménytelen.

Hagyj ott mindent, mi a szívedet nyomja,
a szél majd elviszi a messzi távolba.
Tedd le a zsákod is, ami már oly nehéz,
végy egy másikat, mely még tiszta és ép.
S mikor háborgó lelked nyugalmat kapott,
köszönd az Erdőnek, hogy mindez megadatott.

 

 

» Újabb bejegyzések